Tizenkilencedik fejezet

Mara Jade élvezte a Jedi Akadémiát, legalábbis azokból a tisztán örömteli kifejezésekből ítélve, amelyek akkor jelentek meg az arcán, amikor lehagyott engem futás közben, vagy amikor a fénykardi gyakorlatokon eggyel több távvezérelt gömb ellen védekezett, mint én. Egy kicsit talán hozzá is szokott a mosolygáshoz, de volt neki egy jellegzetes, diadalittas és kissé gúnyos mosolya is, amit eleget; láttam ahhoz, hogy emlékezetből márványba véshessem.

Ettől az egész még keservesebbé vált, mert igazából elég kevés időt töltöttünk együtt. Reggelente együtt futottunk, aztán Luke kizárólag Marával foglalkozott, pontosan úgy, ahogy az előző napokban Kyppel - és minket, a többieket Kam gondjaira bízott. Ebéd után általában a régi Jedik tanításait hallgattuk a holokronból, aztán Mara és én fénykarddal gyakorlatoztunk. Jóllehet jobban vívott, mint én, a tudásunk közel egy szinten volt, így komoly sérülést okozhattunk volna a másiknak, ezért Kam csupán távvezérelt gömbökkel állított szembe minket.

Kyp eltűnése miatt a tanítványokon nyugtalanság lett úrrá. Aztán egy új tanítvány, Cilghal, a mon calamari nagykövet megérkezése eloszlatta a nyomott hangulatot, különösen azért, mert végre híreket kaptunk a külvilágból. Cilghal mesélt a Mon Calamari elleni támadásról, és elmondta, hogy Daala admirális elvesztette az egyik csillagrombolóját, aminek mindannyian örültünk. A tény, hogy továbbra is léteztek birodalmi erők szerte az egész Galaxisban, mindnyájunkat megerősített az elhatározásunkban, hogy Jedi-lovaggá váljunk, mert egyértelműen megmutatta, hogy szükség van ránk.

Egyik nap, valamivel dél után az egyik társalgóban ültem. Tőlem jobbra Tionne dúdolgatta a balladáit, míg jobbra Mara Jade faggatta Cilghalt a Mon Calamari elleni támadás részleteiről,, amikor is Artu odagurult hozzám, és fogókarjával megrángatta a zubbonyom ujját. Az R2-es fütyült valamit, majd megfordult, és kigördült a helyiségből. Engedelmesen követtem a droidot, ami cseppet sem meglepő módon Luke kamrájához vezetett.

Amint beléptem az ajtón, égett műanyag bűze csapott az orromba, A szag az asztalon elterülő megfeketedett tócsából eredt, ami még ekkor is füstölgött, és egyes részei folyékonynak vagy inkább kocsonyásan lágynak tűntek. A priccsén üldögélő, gondterheltnek tűnő mesterre pillantottam, és megkérdeztem:

- Mi történt?

Luke az apró asztrodroidra nézett, és odaszólt neki:

- Artu, csukd be az ajtót! - Megvárta, amíg a droid végrehajtotta kérését, aztán felém fordulva folytatta: - Emlékszel arra, hogy a közelmúltban azt mondtam, átvizsgálom a holokront, hátha rábukkanok még néhány, Exar Kunnal kapcsolatos anyagra?

- Persze - feleltem kurtán.

- Hát rábukkantam. Bodo-Siosk Baast arról a Jediről mintázták, aki felkészítette Exar Kunt. Őt használtam vektornak, mialatt megpróbáltam kideríteni, hogy mi történt Kunnal. - Luke elhallgatott néhány pillanatra, majd a fejét csóválva magyarázott tovább: - Szóval, Baas elutazott a Coruscantra, hogy beszéljen a tanítványával, és visszatérítse őt a Jedik útjára. Kun viszont megölte a mesterét a Szenátus épületében.

Vettem egy mély lélegzetet az orromon keresztül, és higgadtan kijelentettem:

- Nos, ez nem valami remek hír.

- Nem, valóban nem az. És amikor megkérdeztem, hogy mi történt aztán - dünnyögte Luke, és a holokronra mutatott -, csak egy nagy villanást láttam, meg lángokat, amelyek között egy sötét alakot véltem felfedezni, és mintha a nevetését is hallottam volna.

Az asztalon feketéllő valamire néztem, és a szám úgy kiszáradt, hogy alig tudtam kibökni:

- Az ott a holokron?

- Azt hiszem, a volt a helyes igeidő - dörmögte a mester.

Mindkét kezemmel megnyomkodtam a fejem búbját, és kijelentettem:

- Kezd megfájdulni a fejem. És az az árnyalak, akit láttál... nem lehet, hogy csak a fények csapták be a szemedet?

- Az is meglehet - felelte Luke, és aggodalmasan rántott egyet a vállán.

Elhúztam a kezemet a megolvadt holokron felett, és a bőrömön éreztem, hogy továbbra is csak úgy süt belőle a forróság.

- Szóval, Exar Kunnal állunk szemben? - vetettem fel fojtott hangon.

- Nem tudom biztosan megítélni - válaszolta a fejét rázva Luke. - Négyezer év nagyon hosszú idő. Én inkább úgy gondolom, hogy valaki, akit a birodalmiak kiképeztek, rábukkant Exar Kun tanításaira, és a Sith új Sötét Nagyurává formálta magát.

- Nem kell messzire menni gyanúsítottakért - jegyeztem meg, azzal egy pillanatra összepréseltem a számat, majd hozzátettem: - Kyp éppen megteszi.

- Ne hidd, hogy ez nekem nem jutott eszembe - válaszolta a mester. - Kyp annyira tehetséges és annyira mohó, de ez is csak a türelmetlenségét táplálta... - Felnézett rám, és letörten folytatta: - A minap azt mondtad, hogy attól félek, cserbenhagytam az apámat. Ez talán igaz. Az viszont biztos, hogy cserbenhagytam Kypet.

- Nem, fordítva történt - vágtam vissza, és nekitámaszkodtam az asztalnak -, Kyp hagyott cserben téged. Beleegyezett, hogy végigcsinál egy komoly kiképzést, de nem tudta, mire vállalkozik. Egész életében bányában dolgozott, rabszolga volt. Te megmutattad neki, hogy miféle lehetőségek rejlenek benne. Még csak most tanulgatta, hogyan hozzon önállóan döntéseket, és hirtelen hatalmas, csodás távlatok tárultak fel előtte. Egy hozzám, Kamhoz vagy Marához hasonló illető képes megbirkózni ekkora hatalommal, de Kyp....?

- Nem könnyíted meg a helyzetemet - jegyezte meg elkomorulva Luke.

- Sajnálom. Te vagy a mester, és tudod, hogy mit csinálsz, de szerintem most ismét az itteni tanítványokra kellene fordítanod minden figyelmedet - javasoltam, majd nagyot sóhajtva tovább beszéltem: - Lehet, hogy Kyp örökre elment, de az is lehet, hogy visszajön. Nem tudhatjuk. Azt viszont tudván tudjuk, hogy az eredeti küldetésünk - az oka annak, amiért megteremtetted az Akadémiát, továbbra is létezik. A Jedi-lovagoknak vissza kell térniük a Galaxisba, és te vagy az egyetlen remény arra, hogy ez megtörténik.

A Jedi-mester sokáig hallgatott, aztán kurtán biccentett, és kijelentette:

- A Rend az, amire szükségünk van. Erre kell összpontosítanom.

- Egyetértek - helyeseltem sietve, és reménykedő pillantásokkal méregettem őt. - És azt is el kéne döntenünk, hogy mihez kezdjünk Exar Kunnal.

- Igaz - mormolta Luke, azzal előredőlt ültében, és rákönyökölt I térdére, amitől a köpenye lesiklott a válláról, és ettől valahogy kisebbnek látszott, mint amekkora a valóságban volt. - A rendelkezésünkre álló bizonyítékok alapján úgy tűnik, hogy Exar Kun az ellenségünk, vagy egy tanítványa, aki Exar Kunnak adja ki magát. Átkutattam már ezt a szentélyt, és megtaláltam a gonosz apró nyomait. De nem eleget ahhoz, hogy biztosan kijelentsem, Exar Kunnal van dolgunk.

Két-három másodpercig a szakállamat dörzsölgetve töprengtem, majd megszólaltam:

- Úgy rémlik, hallottam valakitől, talán Bodo Baastól, hogy az itteni szentélyeket azért építették valaha, hogy fókuszálják Exar Kun hatalmát. Ezt a Szentélyt talán nem ebből a célból emelték, de valószínűleg összeköttetésben állt a többivel. És ha ezt a köteléket Sith - mágiával teremtették, Exar Kun talán képes megakadályozni minket abban, hogy végigkövessük, és biztosan egy másik szentély a hatalmának fókuszpontja.

Luke lassan bólogatva felegyenesedett, és rám pillantva válaszolt:

- Jó ötlet. És Gantoris, illetve Kyp valószínűleg abban az építményben kaptak útmutatást. Bárcsak tudnánk, hogy melyik az...

- Azt hiszem, ezt ki lehet deríteni - jegyeztem meg mosolyogva.

- Hogyan?

- A felderítőnaplókból - magyaráztam egyre derűsebben. - Mindenki bejárta a környéket, hogy megfigyelje a helyi látnivalókat.

- Igen, de ez már Gantoris halála után történt - vetette ellen Luke. - És Kyp meghamisíthatta a naplóit, hogy eltitkolja, merre járt.

- Ez igaz, csakhogy valamennyi útjára elkísérte őt Dorsk 81 - válaszoltam -, akinek nem volt oka meghamisítani a saját jelentéseit.

Szerintem kérd el mindenkitől a naplóját. Mondd nekik azt, hogy olyan gyakorlatra készülsz, amivel a megfigyelőképességünket akarod fejleszteni. Én átnézem a jelentéseket, és kiválasztom a legvalószínűbb helyeket, ahol a mi Kun-klónunk rejtőzhet.

- Rendben, ezt fogjuk csinálni - jelentette ki Luke, azzal felállt és tekintetét a holokron maradványaira szegezve hozzátette: - A holokron megsemmisítésével az ellenségünk nagyobb csapást mért ránk, mint eredetileg remélte.

- A legmerészebb álmaiban sem - fűztem hozzá, és rámosolyogtam a mesterre. - Hasznos dolgokat tanultunk a Jedi-rend történetéről. Mindannyian tudjuk, hogy a legnemesebb hagyomány örökösei vagyunk. Most rajtad a sor, Luke! Fel kell használnod mindazt, amit tudsz, hogy olyanokká formálj minket, a tanítványaidat, hogy képesek legyünk tovább gyarapítani a legendát.

Megéreztem, hogy Mara háta az enyémnek nyomódik, mire önkéntelenül elmosolyodtam, és megkérdeztem:

- Kam nem könnyíti meg a feladatot, mi?

Mara kék fénykardja halkan búgott, aztán felsistergett, amikor félresöpört egy apró, tüzes lándzsát.

- Nem könnyű Jedinek lenni, mi? - kérdezett vissza aztán a társam.

- Hát nem - dünnyögtem, azzal amennyire csak bírtam, kiterjesztettem az érzékeimet, és sikerült befognom a sötét hangár java részét. Kam már korábban becsukta a kaput és lekapcsolta a lámpákat, így kizárólag a fénykardjaink szolgáltattak némi világosságot. Nyolc távvezérelt gömb lebegett körülöttünk, valahol a sötétségben. Cikcakkos pályákon mozogva bonyolult hálózatot szőttek körénk; és néhány pillanatonként, újra meg újra eltakarták egymást. Ha nem összpontosítottunk eléggé, hogy az érzékelésünk kiterjedjen a gömbök vagy az oszlopok mögötti térszeletekre, kínosan védtelenné váltunk.

Kam ráadásul csapatmunkává formálta a gyakorlatot azzal, hogy a gömbök felével nekem kellett foglalkoznom, a másik felével Marának, viszont a gépezetek mindkettőnkre lőhettek. A saját gömbjeink találatáért elvesztettünk egy-egy pontot, cserébe annyi pontot kaptunk, ahány lövést blokkoltunk. Engem kevésbé izgatott a pontveszteség, mint az, hogy Mara működő fénykarddal állt mögöttem, mialatt az én gömbjeim megszórták a hátsó felét lézertűkkel, amelyeket nekem kellett volna elcsípnem.

Hirtelen megéreztem, hogy odakint, a sötétségben energiák mozgolódnak. Jobb kézre fogott kardomat elhúztam a padlóval párhuzamosan, és ezzel elkaptam egy alacsonyan érkező lövedéket, amely a bal térdem felé tartott. A testem középvonalánál függőlegesen felrántottam a fegyveremet, majd jobbra és balra döntöttem, és ezzel feltartóztattam két további lézertűt, amelyek a sötétség mélyéről süvítettek felém. Rögtön ezután a bal kezembe dobtam a kardot, fél térdre ereszkedtem, és balra suhintva félrepattintottam egy, a vállam felé röppenő lövedéket.

A fénykard mély búgását élvezve visszahúztam magam elé a fegyvert, és a jobbommal is ráfogtam a markolatra. Mialatt egészen jól megtanultam fél kézzel vívni, a balommal továbbra is bizonytalankodtam egy kicsit, és nem tudtam végrehajtani vele azokat a legfinomabb manővereket, amelyekre nagy szükségem lett volna. A kardot önmagában véve erőfeszítések nélkül lehetett forgatni, de éppen ettől csalókán veszedelmes volt. Ugyanolyan könnyedén pörgethettem volna akár az ujjaim között is, mint egy írótollat, de elég nagy ostobaság lett volna játszani vele. Ha elejtettem volna, vagy csak egy kicsit megingott volna a penge, az eléggé fájdalmas lett volna. Nagyon fájdalmas.

Érzékeltem, hogy a következő lövedék szinte tökéletesen függőlegesen süvít lefelé, a fejem irányába. Az első reakcióm az volt, hogy fellendítem a kardot, és a fejem felett hátrafelé döfök vele, csakhogy Mara pontosan ott állt. Miután nem maradt más választásom, felszökkentem a levegőbe, amilyen magasra csak tudtam, és felfelé szúrtam. Az ezüstös penge a hegyével kapta el az izzó energiatüskét, és egy pillanatra vörösre színeződött. Diadalittasan felkacagtam, és megláttam, hogy Mara kék pengéje teljes kört leírva elsuhan alattam, közben megállít három, különböző irányból érkező lövedéket.

A padlóra érkezve leguggoltam, majd balra perdültem, és blokkoltam egy újabb apró lézernyalábot, fél másodperccel azelőtt, hogy Mara pengéje odalendült, és nekiütközött az enyémnek. Vakító fény ragyogott fel ott, ahol a pengék összeértek, aztán az ütés erejét felhasználva máris jobbra pördültem. A teljes fordulat végére a jobb kezemben tartottam a kardot, amit oldalra kilökve megállítanál két lézertűt, aztán a következőt egyenesen a hasamba kaptam.

Azonnal elnyomtam a fájdalmat, és léptem egyet hátra. Láttam, hogy Mara félreszökken három lövedék elől, de az egyik így is a vállába lába csapódott. A találat miatt veszített valamit a gyorsaságából, mire azonnal kapott még kettőt a jobb csípőjébe. A szándékosan megkezdett ugrás az ellenőrzése nélkül folytatódott, így a végén elterüli a hangár padlóján. Felrántotta a kardját, és félreütött egy újabb lézertűt, de a következő egyenesen a háta közepébe vágódott, és hiába próbált felállni, mindkét lába felmondta a szolgálatot.

Mara a hasán feküdt, a kezét-lábát szétvetve. A haja előreomolva, mint valami függöny, eltakarta az arcát, és ezüstösen csillogva verte vissza a kardom fényét. A következő pillanatban megéreztem, hogy három gömb elindult felé, hogy végképp megbénítsa - kettő a lába, egy a feje felől közeledett. A fénykardja kikapcsolt, a markolat ott hevert, közvetlenül a bal keze mellett, de most már nem védheti te magát.

Egyetlen választásom maradt, ami valójában nem is volt választási Két hosszú ugrással odaértem Marához, és tágas ívben előrekaszáltam kardommal, alig valamivel a lába felett, és a pengém megállított két lézertüskét. Amikor ez megtörtént, elégedetten mosolyogtam, holott tudtam, hogy a győzelmem rövid életű lesz.

A harmadik lövedéket a bal kezemmel kaptam el, amikor már alig két centiméterre járt Mara arcától. Kegyetlen fájdalom vágott végig az egész karomon, de magamba szívtam az energiát, és átformáltam,hogy lehűtsem szempillantás alatt felizzó idegvégződéseimet. Még szélesebben vigyorogtam, amikor lezajlott az átalakulás, és a sikerem miatti örömömtől a lelkem szárnyalt.

Sajnálatos módon a lélek hiába szárnyal egy elzuhanó testben. Elég esetlenül érkeztem apadióra, kemény ütést kaptam a mellkasomra, ami egy pillanattal a lábam előtt érte el a betont. Még esés közben megpróbáltam jobbra csavarni a felsőtestemet, hogy a bal oldalamra érkezzem, és feltarthassam a kardomat, de csak annyit értem el, hogy a padlóra érve gurulni kezdtem, és gyakorlatilag rácsavarodtam egy oszlopra. A kardom kifordult a markomból, és legalább tízméternyire repült. A penge ezüstös fénye megvilágította a felém közeledő gömböket.

Felsóhajtottam, és halkan megjegyeztem:

- Rossz érzésem van ettől a dologtól... A gömbök nem tüzeltek.

A hátamra fordultam, és a két felhúzott térdem között megpillantottam Marát, aki tőlem négy-öt lépésnyire, az oldalán fekve vonszolta magát felém. A verejtéke az arcára tapasztotta néhány hajfürtjét, ismét aktív fénykardja jeges, halványkék fényben fürdette az arcát, neme körül a bőr meg-megfeszült, valahányszor felhúzta a lábát, de máskülönben nem adta jelét annak, hogy rosszul érezné magát.

Hirtelen Kam kiáltása ütötte meg a fülemet:

- Mára elég lesz! Egészen jól csináltátok! Felnevettem, és hangosan nyögdécselve megkérdeztem:

- Ha ez igaz, akkor miért érzem pocsékul magam?

- Azért, Keiran, mert nem csináltad elég jól! - hangzott a higgadt magyarázat.

- Köszönöm, hogy tisztáztad - böktem ki, azzal kinyújtottam és leengedtem a lábamat, illetve a hideg kövezetre eresztettem a fejemet. Végighúztam kezemet a szakállamon, hogy lesöpörjem az ott összegyűlt verejtéket, közben az izzadságcseppek belecsorogtak a szemembe, és marni kezdték. Oldalra fordítottam a fejemet, és miután Mara bekúszott a látómezőmbe, rávigyorogtam, és odaszóltam neki:

- Nagyon fáj?

- Egy Jedi nem ismeri a fájdalmat - nyögte Mara.

- Helyes. így hát nekem sem fáj semmim - feleltem, majd a tőlem pár méterre heverő kardomra pillantottam. Kinyújtottam felé B kezemet, és megpróbáltam a tenyerembe húzni az Erővel, de csak annyit értem el, hogy a markolat meg-megmoccant.

- Ilyenkor venném hasznát igazán, ha értenék a tárgyak mozgatásához - dünnyögtem rosszkedvűen.

- Mert kezdesz ellustulni - közölte Mara. - Egyszerűen csak menj oda, és vedd fel!

- Rendben. Egy perc...

Mara felkacagott, aztán sóhajtott egyet, és megszólalt:

- Köszönöm, hogy megmentettél.

- Ne köszönd! - feleltem fáradtan legyintve. - Te is megtetted volna értem.

- Valóban? - kérdezte, és a hangjából szempillantás alatt eltűnt minden könnyed tónus.

Gondolkodóba estem néhány másodpercre, majd belekezdtem & magyarázatba:

- Szerintem igen. Az az univerzum, amiben felnőttél és amit ismertél, megváltozott ugyan, de benned megmaradtak bizonyos értékek. Például a kötelességtudás és a hűség. Ezeket persze nem szívesen mutatod meg másoknak, de attól még alkalmazod azokra akiket barátnak tekintesz.

Válasz helyett Mara hallgatott, így aztán az oldalamra fordultam, felkönyököltem, és tekintetemet a szemébe fúrva rákérdeztem.

- Mert te és én barátok vagyunk, ugye?

Annyit még láttam, hogy résnyire vonja a szemét, de rögtön ezután kikapcsolta a fénykardját, és az arcára sötét árnyék vetült.

- Nem tudom biztosan, hogy ugyanazt értjük-e a barát fogalom alatt - válaszolta rövid gondolkodás után. - De azt hiszem, megbízom benned.

- Örülök neki - feleltem kurtán.

- És ezért áldoztad fel a kezedet, hogy megmentsd az arcomat? - kérdezte közönyös, fakó hangon. - Mert a barátodnak tartasz?

- Részben igen. Nagyon nagy részben - válaszoltam, majd néhány másodpercig az alsó ajkamat rágcsálva töprengtem, aztán folytattam: - És azért is, mert tudtam, hogy módomban áll megtenni, tehát kötelességem, hogy megtegyem. Annak idején, amikor beléptem a KorBiz-hoz, tudtam, hogy lesznek helyzetek, amelyeknél engem hívnak majd, veszélyes helyzetek, amelyeket nekem kell megoldanom, mert mások nem képesek rá. Az én szerepem a társadalomban az volt, hogy cselekedjek és felelősséget vállaljak azok helyett, akik ezt nem tehették meg. Azt hiszem, alapjában véve ez a Jedi-lét lényege. Egy Jedi oda áll, ahol a legtöbb teremtményt tudja megóvni a legnagyobb gonosztól.

- Akár az élete árán is?

Lassan kifújtam a levegőt, és megfontoltan válaszoltam:

- Erre senki sem gondol szívesen, de ez is része a feladatunknak. Emlékszem, többször is előfordult, a Zsivány-osztagnál is, korábban is, hogy tudtam, kötelességem elvégezni egy bizonyos feladatot. Csaknem biztosra vettem, hogy belepusztulok, és ez majdnem sikerült is a Talaseán. Tény viszont, hogy ott voltak a barátaim, akik meghaltak volna, ha én nem teszek valamit, és az adott pillanatban az életem nem sokat számított abban az egyenletben. Mara felhorkant, és megjegyezte: - Ezért a gondolkodásmódért az uralkodó érzelgős bolondnak tartott volna, aki rászolgált a halálra.

- Majd felidézem magamban ezt, amikor legközelebb táncolok a sírján - vágtam vissza, azzal ülő helyzetbe nyomtam magam. – Nézd, előfordul, hogy helyénvalónak érezzük az áldozatot. Megtörtént Velem a múltban, és ez történt a mai napon is. Csupán egy gyors ítélet, amit meg kell hozni, ha eljön a perc.

- Nem könnyű döntés - mormolta Mara.

- Nem könnyű - erősítettem meg, azzal feltápászkodtam, és felé nyújtottam a kezemet. Elfogadta, és mialatt felsegítettem, megegyezte:

- Csak hát, ahogyan te magad is mondtad, Jedinek lenni nem könnyű, igaz?